Napők óta foglalkoztatott egy gondolat, ami Pinkman egyik írása kapcsán fogalmazódott meg bennem. El sem tudom képzelni, milyen lehet éveken át próbálkozni, túl lenni annyi mindenen és ki tudja mennyi minden elott állni még. Az én esetem sem volt ugyan egyszerű, de a masodik lombikból két egészséges kislány született. Ez, akárhogyan nézzük is, gyakorlatilag "semmi", sokakhoz képest. Persze az én utam is rögös volt, tekintve ugye a PCO-t, na meg az endometriózist, műtétet, a hosszú korhazi tartózkodást, tele nyavalyákkal, es a preeclampsiát és annak utóhatásait. Az én gyerekeim sem voltak ingyen.
De amikor olvastam Pinkman írását, annyira össze szorult a szívem és megis szó szerint ezt gondoltam: gyerekkel sem könnyű. Kicsit - bevallom- , el is szégyelltem magam. Kifejtem.
Nem is tudom, mit gondoltam az anyaságról rêgen. Nagyon semmit. Igazan soha nem gondolkoztam ezen, talan ugy voltam vele, hogy aha, majd lesz gyerek, és kész. De hogy mennyire fog megváltozni az életem, abba igy nem gondoltam bele. Nem tudom, más megteszi e?
Főleg nem két gyerekkel egyszerre! Félre ne értsetek, ez nem egy panasz bejegyzés ( mar megint), csak próbálom a kusza, és olykor fáradt gondolataimat leírni.
Amikor még a korhazban voltam, a ferjem mindig azt mondta, ok, akkor most képzeld el, milyen lesz egy napod otthon a gyerekekkel. Próbáltam én, de azert ezt nem nagyon tudja az ember előre elképzelni. Eleinte szinte páni felelem fogott el, ha egyedül kellett lennem a gyerekekkel. Szó szerint bepánikoltam. Alig vártam, hogy D. Haza érjen. Csak a túlélésre játszottam, semmit nem élveztem azokból az órákból. A fizikai gyengeség nagyon sokat hozza tett ehhez az érzéshez. Magamban nem voltam és nem vagyok biztos még most sem. Nem azt gondolom, hogy a gyerekkel fog valami történni, hanem hogy én nem vagyok képes megfelelően ellátni őket. Eleinte abszolút igy gondoltam, most már azert enyhült ez az érzés. Szerencsére már egyre többet vagyok hármasban a lányokkal és nem pánikolom vegig minden percét. A ferjem még nem talált - állandó- munkát, ezert nagy segítségemre van itthon. De azert természetesen adódnak helyzetek, amit nekem kell egyedül megoldani. Altalaban azt gondolom, hogy egy gyerekkel játszva és kacagva elbánnék. Meg ne sértődjön senki sem, szerintem minden ikres anyuka fejeben megfordult ez a gondolat...
Szerintem ido kell, mire az ember agya átprogramozódik és elfogadni képes, hogy már nem én vagyok az elso, hanem ez a két tündéri csöppség, és gyakorlatilag minden róluk szól. Bármennyire is imádom a gyerekeimet, ezt azert emészteni kell. Megy ez szépen lassan, mert azert ki van ez találva. Egyszerűen annyira edes a gyerek, hogy nem tudod nem szeretni, nem tudod nem felvenni, nem tudod sírni hagyni ( sokáig), nem tudod nem szórakoztatni, nem tudsz nem énekelni neki és folytathatnám a sort. Szerintem a babák szuper jó kiképzést kapnak valahol, valakitől, hogy hogyan is kell a szülőket szepen lassan az ujjaik köre csavarni.
Reggel, amikor hallom a gagyogást a masik szobában, az elso gondolatom, hogy nem, nem jol hallom, biztosan mindjárt abba hagyja. Nem, nem hagyja abba. Hány óra van? Basszus, fél kilenc! És még mindig nem ettek ma semmit...fel kell kelnem és nekem kell enni adni nekik. Nem megy, almos vagyok. De, muszaj. Felülök az ágyban, alig látok, de sietek a masik szobába, ahol már égnek álló tappancsok jelzik: itt bizony már buli van! Mosolyok és huncut vigyorok közepette felhúzom a redőnyt és akkor, ott boldog vagyok.
Vissza kanyarodva a bejegyzés elejéhez és lényegéhez, gyerekkel sem könnyű. Sem eggyel sem kettővel. Nagy átalakuláson megy keresztül minden újdonsült szülő és a tapasztalatom szerint ez nem könnyű. Szép, de rögös út. Mindenki ezt gondolja a várandósság alatt szerintem, de érezni igazan csak ilyenkor lehet, amikor benne vagyunk. De nyakig.
Boldog vagyok, hogy anya lehetek, hogy van két szuper kislányom, egy csodabogár és egy cukkermukker, de sokszor nehéz magamat feladni. De megadom magam az érzésnek, ami minden nap egyre erősebb: szeretem, szeretem, szeretem a gyerekeimet! <3
