2015. augusztus 31., hétfő

Görcs

Ma a csepeli Tescóban vásárlás közben egyszer csak belenyillalt egészen alul a hasamba. Majd par másodperc múlva megint, és ez igy ismétlődött rovid időközönként. Piszkosul fajt, annyira, hogy hirtelen melegség öntött el, azt hittem elájulok. Meg is ijedtem kicsit. Csak nem akart múlni, ezert mondtam a férjemnek, hogy én nem állom vegig a kassza sort, hanem kimegyek a gyerekekkel a kocsihoz. Egy padig jutottam, ott le kellett ülni, nadrágot ki gombolni, mert magyon szorított. A kocsiban be vettem egy algoflex m tablettát, es vártam. Nem is segítettem D- nak kipakolni, a gyerekek is sírtak már a babakocsiban, de képtelen voltam kiszállni es segíteni. Szerencsére mire haza értünk, nagyjából elmúlt a fajdalom es azota sem jött vissza. Utolsó mensim augusztus 10-én volt, es eléggé elhúzódott, majd a peteérés környékén - sorry- nehány napon át barnás nyák távozott belőlem több alkalommal. A nyák ugye ilyenkor oké, na de hogy barna legyen? Ez eddig nem volt nekem. 
Most eléggé beszartam, hogy az endometriozis támad újult erővel. Holnap kérek időpontot a dokimtól. Nem akarok újabb műtétet, kálváriát....

2015. augusztus 23., vasárnap

Szülőnek lenni

A minap akartam Írni egy bejegyzést, persze abba kellett hagynom, nem lett el mentve. Kár. 
Napők óta foglalkoztatott egy gondolat, ami Pinkman egyik írása kapcsán fogalmazódott meg bennem.  El sem tudom képzelni, milyen lehet éveken át próbálkozni, túl lenni annyi mindenen és ki tudja mennyi minden elott állni még. Az én esetem sem volt ugyan egyszerű, de a masodik lombikból két egészséges kislány született. Ez, akárhogyan nézzük is, gyakorlatilag "semmi", sokakhoz képest. Persze az én utam is rögös volt, tekintve ugye a PCO-t, na meg az endometriózist, műtétet, a hosszú korhazi tartózkodást, tele nyavalyákkal, es a preeclampsiát és annak utóhatásait. Az én gyerekeim sem voltak ingyen. 
De amikor olvastam Pinkman írását, annyira össze szorult a szívem és megis szó szerint ezt gondoltam: gyerekkel sem könnyű. Kicsit - bevallom- , el is szégyelltem magam. Kifejtem. 
Nem is tudom, mit gondoltam az anyaságról rêgen. Nagyon semmit. Igazan soha nem gondolkoztam ezen, talan ugy voltam vele, hogy aha, majd lesz gyerek, és kész. De hogy mennyire fog megváltozni az életem, abba igy nem gondoltam bele. Nem tudom, más megteszi e? 
Főleg nem két gyerekkel egyszerre! Félre ne értsetek, ez nem egy panasz bejegyzés ( mar megint), csak próbálom a kusza, és olykor fáradt gondolataimat leírni. 
Amikor még a korhazban voltam, a ferjem mindig azt mondta, ok, akkor most képzeld el, milyen lesz egy napod otthon a gyerekekkel. Próbáltam én, de azert ezt nem nagyon tudja az ember előre elképzelni. Eleinte szinte páni felelem fogott el, ha egyedül kellett lennem a gyerekekkel. Szó szerint bepánikoltam. Alig vártam, hogy D. Haza érjen. Csak a túlélésre játszottam, semmit nem élveztem azokból az órákból. A fizikai gyengeség nagyon sokat hozza tett ehhez az érzéshez. Magamban nem voltam és nem vagyok biztos még most sem. Nem azt gondolom, hogy a gyerekkel fog valami történni, hanem hogy én nem vagyok képes megfelelően ellátni őket. Eleinte abszolút igy gondoltam, most már azert enyhült ez az érzés. Szerencsére már egyre többet vagyok hármasban a lányokkal és nem pánikolom vegig minden percét. A ferjem még nem talált - állandó- munkát, ezert nagy segítségemre van itthon. De azert természetesen adódnak helyzetek, amit nekem kell egyedül megoldani. Altalaban azt gondolom, hogy egy gyerekkel játszva és kacagva elbánnék. Meg ne sértődjön senki sem, szerintem minden ikres anyuka fejeben megfordult ez a gondolat...
Szerintem ido kell, mire az ember agya átprogramozódik és elfogadni képes, hogy már nem én vagyok az elso, hanem ez a két tündéri csöppség, és gyakorlatilag minden róluk szól. Bármennyire is imádom a gyerekeimet, ezt azert emészteni kell. Megy ez szépen lassan, mert azert ki van ez találva. Egyszerűen annyira edes a gyerek, hogy nem tudod nem szeretni, nem tudod nem felvenni, nem tudod sírni hagyni ( sokáig), nem tudod nem szórakoztatni, nem tudsz nem énekelni neki és folytathatnám a sort. Szerintem a babák szuper jó kiképzést kapnak valahol, valakitől, hogy hogyan is kell a szülőket szepen lassan az ujjaik köre csavarni. 
Reggel, amikor hallom a gagyogást a masik szobában, az elso gondolatom, hogy nem, nem jol hallom, biztosan mindjárt abba hagyja. Nem, nem hagyja abba. Hány óra van? Basszus, fél kilenc! És még mindig nem ettek ma semmit...fel kell kelnem és nekem kell enni adni nekik. Nem megy, almos vagyok. De, muszaj. Felülök az ágyban, alig látok, de sietek a masik szobába, ahol már égnek álló tappancsok jelzik: itt bizony már buli van! Mosolyok és huncut vigyorok közepette felhúzom a redőnyt és akkor, ott boldog vagyok. 
Vissza kanyarodva a bejegyzés elejéhez és lényegéhez, gyerekkel sem könnyű. Sem eggyel sem kettővel. Nagy átalakuláson megy keresztül minden újdonsült szülő és a tapasztalatom szerint ez nem könnyű. Szép, de rögös út. Mindenki ezt gondolja a várandósság alatt szerintem, de érezni igazan csak ilyenkor lehet, amikor benne vagyunk. De nyakig. 
Boldog vagyok, hogy anya lehetek, hogy van két szuper kislányom, egy csodabogár és egy cukkermukker, de sokszor nehéz magamat feladni. De megadom magam az érzésnek, ami minden nap egyre erősebb: szeretem, szeretem, szeretem a gyerekeimet! <3

2015. augusztus 8., szombat

Füstbe ment terv

Nehány hete ugye ígértem, hogy elkezdek futni. Beszereztem szép uj futó cipőt, nadrágot, pólót,,ahogyan azt kell. A reggeli etetés utan indultam, séta futás, séta futás, igy indítottam. Nagyon élveztem, még akkor is, ha lógott a nyelvem és azt éreztem, hogy nem birom ebben a tempóban vinni a súlyomat. Három alkalomig jutottam, amikor is nagyon megfájdult a térdem! De annyira, hogy esélytelen volt, hogy én ezt tovább folytassam. Fàsli kellett és kb ket hét mire helyre jött. Most mar jó, de nem tudom, neki merjek e vágni ujra. Volt már ugyanis, hogy majdnem egy évig fajt a térdem ( nem futás miatt), és jaj, az rettenetes volt! 
Es igen, lehet hülye voltam, mert nem melegítettem be előtte es nem nyújtottam utana, de ki gondolta,,hogy fél óra kis séta futástól ilyen pórul járok majd?! 
Egyértelmű, hogy előbb fogyni kell, hogy bírja a térdem a súlyomat. 
Akkor mégiscsak marad a fogyókúra? :/ szívás. 

2015. augusztus 5., szerda

Ugye?

Ugye, még az is, aki mindig is ugy gondolta, hogy a gyereknevelés élete értelme, es ebben teljesedik ki, és aki szerint ez a legcsodálatosabb dolog a világon, ugye még az is gondolja úgy néha, hogy kivenne nehány nap szabadságot? Netalántán elgondolkodik rajta, hogy Hm....mit is csináltam mondjuk egy másfél éve...?
Szögezzük le, hogy imádom a gyerekeimet és tényleg értük bármit, satöbbi, szerintem ezt nem is kell ragozni. 
De:
- hiányzik a ferjem, ugy ahogy régen voltunk együtt
- hiányoznak az olyan "üresjáratok", amikor csak nézek ki a fejemből, és bambulok
- hiányzik, hogy néha úgy istenigazából unatkozzak
- hiányzik az olvasás
- hiányzik a nyugodt evés, a normalis főzés, hogy ne csak mindig összedobjak valami gyors kaját, éppen abból, ami van itthon
- hiányzik a régi alakom
- hiányzik az elégedettség érzés, vagy az, amikor ugy éreztem, ma megtettem, amit kellett, es jól csináltam, befejeztem valamit és elkönyvelhettem sikerként
- hianyzik, hogy néha egyedül legyek
- hianyzik, hogy normalis ruhába öltözzek
- hianyzik a rend a lakásban

Most ez úgy kikívánkozott.