Még mindig nem jó

Itt most rólam van szó, vagyis a véreredményemről. A zárójelentés en ugyanis az az instrukcio szerepelt, hogy haziorvosnál jelentkezzen kiterjesztett labor vizsgalat céljából. Nos, ez megtörtént. 

Idézem az orvosom: a lelet szar. Vagyis a màjfunkciok még mindig. Már jobb mint amikor haza jöttem a klinkáról, de még rossz. Tele van csillaggal a vérkepem. :( nagyon elkeseredtem emiatt. Mikor lesz már ennek vége?! A vizeletemben is sok meg a feherje. Konkrétan kb 600 Mg. Tudom, hgy minden javul, de jó lenne, ha egészséges lennék! Amikor a preeclampsia miatt bekerültem majdnem 2g! Volt, mikor hazajöttem 1 g, most 600 Mg. Igen, jobb,,de igencsak a referencia tartomány fölött van. 150-ig jó. Hm...

Három het múlva ismétlés. Kiváncsi leszek. 

Csutortokon hat hetes kontroll a nőgyógyàsznál, vajon ő mond erre valamit?

Ébreszteni vagy sem?

Na most akkor segítsetek, véleményeket kérek, hogy most akkor kell e ébresztetni a gyerekeket éjjel etetés miatt? Mi allandoan ébresztgetjük őket, na nem három, hanem mondjuk 4 óránként, hgy egyenek. Védőnő szerint még csináljuk egy darabig. Szerintem hülyeség. De esküszöm lelkifurdalasom van, ha elelszom és mondjuk mar 5 órája nem ettek ejjel. Nappal ilyen szóba sem jöhet, akkor 3-4 óránként esznek. De a szívem szakad meg amikor édesen alszanak mind a ketten és még csukva a szemük amikor a szájukba tömöm a Cumis üveget. Arról még már ne is beszéljünk, hgy az egyik gyereknek gyors az emésztésem, hamar megéhezik, míg a masik nem igényelne olyan gyakori táplálkozást. De ha meg elcsúsztatom őket, akkor végképp csak etetek egesz nap. Bevallom, most kezdek meg zuhanni picit. 

Gyermekágy folytatàssal

Ígértem egy bejegyzést a szülést követő időszakról, az úgynevezett gyermekágyról. Miután ugye levànszorogtam az intenzívről, egy négyágyas kórteremben helyeztek el egx masik elso babás anyukával. Ketten voltunk egy szobában. Alapvetően aranyos, segítőkész volt a csaj, de nehány dolga halálra idegesített. Az ő babája alapvetően nyugodt volt, evett, aludt, ennyi, soha nem sírt. Masodik ejjel sirdogált a gyerek és a csaj totál kész volt, mar majdnem sírt, hogy úr isten, mi baja van a gyereknek?! Mondtam neki, hogy ugye nem hitte,Mcsak azert mert elso, szuletes utáni éjszaka nem sírt a lánya, akkor most már nem is fog? Azt is próbáltam mondani neki, hogy semmi baja a gyereknek, csak normalis baba! Sírni is fog. Mi a baj? Ezt a mondatot ismételgette ezerszer azon az éjjelen. Meg most is  hallom.

En a gyerekeimet olyan dél körül,kaptam meg, onnantól teljesen ràm voltak bízva. Megmutatták hogyan kell pelenkázni és a köldök csonkot kezelni. Bevallom, utóbbitól tartottam picit, mert számomra kicsit undi dolog ez a köldök téma, de szerencsére egyáltalán nem volt gàz, eszembe sem jutott, hogy korabban paráztam tőle. Na es akkor jött, a hogyan szoptassunk óra. A nővér kedves volt, mutatott nehány pozíciót, lehetőséget. Természetesen az en gyerekeim azt sem tudták milyen rendezvényen vannak. Esküszöm, ugy néztek a mellemre, mintha a világ legundorítóbb dolgát akarnám a szájukba gyömöszölni. Magyarán, nem ment a dolog. 

A magam állapotáról annyit, hogy alig éltem, von szóltam magam nagy fájdalmak közepette. A nővér felajánlotta, hogy ejjelre elviszi a babákat, tudjak még pihenni. Bevallom, hálás voltam neki ezért. Igen, volt lelkifurdalasom, hogy milyen anya vagyok màr,,de éreztem, hogy képtelen vagyok abban az állapotban ellàtni ket gyereket. Másnap hajnali ötkor hozták vissza oket. Onnantól kezdve nálam voltak. Ez volt vasárnap, es pénteken szultem délután ötkor. 

A vasárnap ugy telt, hogy próbáltam a szoptatást, nem ment. Délután mondták,,hogy nem lehetnek a gyerekek cukros vízen, eltelt ket nap, javasolják, pótoljunk tapszerrel. Bele egyeztem, de közben könnyes volt a szemem. Folytatom csak lemerül az iPad, nem akarom, hogy kitörölje, ezert eddig ezt közzé teszem.

Azt mondták, három óránként enni kell a babáknak, ejjel is ebresztgetni kell oket. Nekem kellett mindig kisetalni a nővérekhez tapszerért. Minden egyes méter megtétele komoly fizikai fájdalommal járt, de menni kellett, a babáknak enni kell. Ahogy cipeltem  a gyereket, majd' leszakadt a hátam. Utólag igy gondolom, az Epiduralis érzéstelenítés miatt volt, mert szerencsére azota elmúlt. Vagy csak erősödöm. Mindegy. Tudom, hogy nagyon panaszosan hangzik, ma mit irok, de ezeket éltem ât. A fajdalom küszöböm ugy gondolom nem alacsony, tehát nem arról van szó, hogy egy tűszúràstól elbőgöm magam. Semmit nem pihentem természetesen aznap ejjel. Vagyis de, konkrétan hajnalban husz percet, erre határozottan emlékszem. Másnap hétfő volt es haza mehettem. Vagyis kellett. Senki nem értette, hogy egy pénteken délután műtött kismamát miert dobnak ki hétfőn reggel a kórházból? Természetesen alig vártam, hogy végre otthon legyek, vágytam haza. No meg azert is, mert tudtam, képtelen vagyok igy ellàtni a ket gyereket, kell a ferjem segítsége.
Hétfőn délelőtt jött egy masik nővér es látta, hogy nem megy a szoptatas. Próbált "segíteni", de bàr ne tette volna. Olyan durva volt, vagyis utólag tudom, hogy nem volt durva, csak bunkó. Én ott akkor ezt nagyon rosszul éltem meg. Konkrétan sirtam. Nem ment a dolog. No meg azert is, mert Csenget " lebénikézte".  Bénike. Az en über cuki pihe puha három napos gyerekem bénike volt, mert nem ment neki a szopi. Zokogtam,,de mégsem voltam képes kifejezni a nem tetszésemet, tul gyenge es érzékeny voltam. Par napig még bennem volt ez a negatív élmény.
Vernyomasom ekkor 130-140 körül volt.
Folytatom majd.

A hasam

A hasam undorító. Sejtettem, hogy lesz valami nyoma a hatalmas méret miatt megnyúlt, kitágult bőrömön, de erre nem számítottam. Nyugodtan mondhatja bárki, hogy rinyàlok, de 31 èvesen nehéz ezt elfogadni. Egyelőre nem is tudom. Van az a fogalom, hogy kötèny has. Eddig nem is hallottam róla, hàt most ilyenem van. A csaszar Miatti vágás fölött a megnyúlt bőr ràlóg a vàgàs vonalàra. Nagyanyàmon làttam ilyet, most jut eszembe. 

A terhessegi csíkjaim pirosak ès telis tele van vele a hasam. 

Tudom, a hasam kisebb lesz ès a csíkok is halványodni fognak. Talan. Egyszer. Valamennyire.

Ha magamra nézek a tükörben inkabb nem is akarok oda nézni. :( 

Nőként nehéz ezt megélni. 

Igen, tudom, van ket szép,egészséges gyerekem, amire ugy vágytam, tisztában vagyok vele. De attól még nem fogom szeretni a testem a jelenlegi állapotában. 

Szívesen fogadok tippeket, Krémeket, kenceficéket.

Idő, ami nincs

Annyira es annyi mindent szeretnék írni és egyszerűen nincs időm. Miközben ezt a nehány sort írom, ezer màs gondolat és teendő jàr az agyamban.

Nem tudok kikapcsolni, nem nagyon tudok aludni. Hulla fáradt és nyúzott vagyok. Elkapott a mókuskerék és pörget azota is. 

Ma reggel hajat mostam, de csak egyszer, mert a másodikra màr nem volt idő. 

Jövök majd, valamikor, talan...

Fotó a szépséges lányaimról: 

A szülés

Itthon vagyunk, együtt vagyunk, négyen vagyunk! 

Annyi mindent szeretnék írni, de par napot meg várok vele, amíg bátrabban ki merem jelenteni, hogy jol vagyunk. Tudm, hogy ez butaság...de igy erzem. 

Röviden: a lányok szépek, cukik, egészségesek, és nagyon jó babák. Eszünk, alszunk, mosolygunk. 

En is jobban vagyok, napról napra erősebben. 

A szülésről merek írni:

Péntek reggel ugyanúgy indult, mint a többi, azonban a nővérek mar pedzegették, nem hiszik, hogy meg kellne várni a kitűzött 37 hetet. Ebéd elott ctg-re tettek, ahol mindket gyerek totál inaktív volt. Még Csenge is, pedig o altalaban szép görbêket produkált. Oda hívták az osztályos orvost, aki azt javasolta,  meg aznap vegyék ki a lányokat, a Vernxomasom időnként mar 140/100, Laura ctgje napok óta csak többedszerre sikerül. Véleménye szerint ilyenkor nagyon hamar el tud fajulni a dolog. Aznap éppen az en orvosom volt ügyeletes, igy az osztályos elment vele megbeszélni. Dr B. Egyet értett. Fel egy körül jött a nővér, hogy pakoljak, irány a szülő szoba. Hirtelen azt sem tudtam, mit érezzek, mit gondoljak. Félni nem féltem, inkabb izgultam az ismeretlen szituáció és a hogyan tovább miatt. Kissé sokkos állapotban pakoltam össze a holmimat abban a szobában, ahol több mint két hónapot töltöttem. D-t felhívtam, hgy induljon, itt ma gyerekek lesznek. A szülő szobán folyamatos ctg, vernyomasom persze tankönyvi volt, es meg Laura is mocorgott picit. Várni kellett, mert voltak előttem a "sorban", addig D-vel beszelgettunk, telefonalgattunk. Magamhoz képest teljesen nyugodt voltam, még én nyugtatgattam  a férjem, pedig ez fordítva szokott lenni. Be öntés nem volt, amit nem is igazan értettem. Indok: ha most beöntenek, annak nagyrésze a műtős asztalon távozna belőlem. Még ma sem igazan értem. Bevallom, hiányoltam, többek között az aznapi brokkoli főzelék és frankfurti leves miatt. Elmehettem wcre, persze sikertelen volt es ez ott, akkor nagyon zavart. Jött az orvosom, ês közölte, hogy mivel Laura ismét nem együttpműködő, mi következünk. Borotvalas megvolt, hogy milyen lett, inkabb hagyjuk...ilyeneken már nem akadtam fenn. Jött a műtős fiú, es itt kezdtem el félni. 

A műtő. Nem is igazan értettem, hogy jo helyen járunk e, olyan bizarr volt az a hely. Mint egy raktár, ezer éves, agyon fakult, kopott linóleummal. Hát, jo helyen jártunk. Az anesztesek nem igazan voltak kedvesek, csak a legszükségesebbeket közölték mindig velem. Azon kaptam magam, hogy egy nogyogyaszati agyon ülök oldalt, és màr szúrja a pasi a hátamba a tűt. Kérdeztem, nem kellene domboritani? Nagyon jol csinálom, ez volt a válasz. Nem tudtam, hogy éppen csinálok valamit, ráadásul jol. Hogy fajt e? Nem tudom. Erre annyira nem emlékszem, de nagyon nem hatott meg a dolog. Inkabb attól paráztam, hogy le ne zuhanjak onnan,mert senki meg nem fogott, még akkor sem, amikor màr totál Zsibbadt a lábam. Aztán persze csak ott volt a kedves műtős fiu mire kellett, és át rakott széttett lábakkal a megfelelő pozícióba. Nagyon gyorsan hat ez az epi. Orvosomtol kérdezgettem, hogy ugye nem fogom erezni? Megnyugtatott, hogy éles fájdalmat biztosan nem, maximum azt, higy valamit csinál. Igy is volt. Letakarták egy zöld lepedovel az arcom elott a történéseket. Át láttam rajta valamennyire, azt pontosan láttam, hogy jobbra balra húzzák vonjàk a hatalmas hasamat és küzd vele az orvosom. Szinte azonnal elkezdtem remegni az epi miatt, ijesztő volt. De annyira, hogy a fogam is vacogott folyamatosan, alig tudtam beszélni. Nem tudtam arra koncentrálni, higy per perc és látom a gyerekeket, csak a remeges volt. A ferjem csak a születés elott pár perccel jöhetett be, kameràval a kezében. Addigra már szörnyen éreztem magam, mint aki totál nem ura a testének. 

Eloszor Csenge érkezett meg közénk, szépen sírdogalva, körülbelül másfél perccel később Laura,  a kis huncut, ahogy nevezték. D. Kiment velük, amíg engem vatrogattak. Hogy ez az egesz mennyi ido volt, fogalmam sincs, nem emlékszem. Én csak egy pillanatra láttam a két kis mocorgót, és aznap màr nem is többet. Ezután vittek az intenzívre, ahova D. Még be jöhetett nehány percre beszámolni a paraméterekről és kicsit osszegezni a dolgokat. Megállapítottuk, hogy egyikünknek sem volt euforikus érzés ez a csaszar. Akkor, ott hàlàs voltam neki ezert, hogy ő is igy érez, mert nagyon bántott a dolog, hogy nem ugy éltem meg, mint egy fantasztikus dolgot. Inkabb olyan volt, hogy tul vagyunk végre rajta, és mindenki jol van. A műtét alatt vegig azt éreztem, hogy legyen màr vége. A remeges még az intenzíven is tartott kb egy órán keresztül. Pakolgattak ezt azt a hasamra, mondtàk, aludjak. Nem igazan sikerült. D. Még aznap este be mehetett az újszülött intenzívre egy órára a babákhoz, igy hozott nekem videót, ami enyhítette kicsit az érzést, mikor láthatom màr oket??

Elmondta, hogy csak melegitik oket, teljesen jol vannak. Megnyugodtam. Próbáltam pihenni, de a sok történés agyi aktivitásra késztetett. Pörögtek a gondolatok, az érzések. Anya vagyok. 

Hat óra elteltével kíméletlenül felàllitottak, és el kellett sétálni a mosdóig mosakodni. Ordítani tudtam volna, annyira fajt. Mondtàk, ennél rosszabb mar nem lesz. Mellettem a csaj szinte futott hozzam képest, aztán kiderült, egy gyereket szult, 1200 grammal. Ja, az azert más. 

Másnap reggel még rosszabb volt, de ismét fel kellett állni, nem hagytak békét. Màr akkor gyanús volt, hogy a többiek is szenvednek ugyan, de valahogy megis jobban mozognak mint en. Mindenki azt mondta, ez egx nagy hasi műtét és az bizony erős fájdalmakkal jár. Kertem plusz fájdalomcsillapítót, es kaptam egy szem algopirint. Mi vaaan?! Algopirin? De hiszen én szétszakadok, megpusztulok! Semmit nem használt, persze ugy néztek rám mint egy kívül álló ra, hogy gyógyszert kertem...nem is értettem. Es ez vegig igy volt, a gyermek ágyas osztályon is. Mintha valami drogot kértem volna tőlük. Ez nagyon bántott. Dél körül bizony saját lábon le kellett menni a gyermekágyas osztályra, kiraktak az intenzívről. Majdnem elàjultam, mire leértünk, de ez senkit nem érdekelt, menni kellett. Jött egy műtős fiu, toló kocsival, kértem, hadd üljek bele, de azt mondták, az a cuccoknak van! Itt mar elsirtam magam. A szabály az, hgy az mehet le osztályra, aki a saját lábán le tud menni. Patt helyzet, mert ha nem bírsz, az se számított, menni kellett. Hàt lementünk.

Az eufória érzés itt érkezett meg először Laura személyében. Amikor a kezembe adtàk, na az az érzés felülmúlhatatlan. Kiszakadt  belőlem a sírás, az elmúlt hetek, órák fájdalma. Gyonyoru volt, és egészséges. Nemsokára jött Csenge is és egx újabb érzelmi hullám. Kicsit túlcsordultam, igen. 

Szerelem elso látásra. 

A gyermekágyas pár napról majd legközelebb irok.