A szülés

Itthon vagyunk, együtt vagyunk, négyen vagyunk! 

Annyi mindent szeretnék írni, de par napot meg várok vele, amíg bátrabban ki merem jelenteni, hogy jol vagyunk. Tudm, hogy ez butaság...de igy erzem. 

Röviden: a lányok szépek, cukik, egészségesek, és nagyon jó babák. Eszünk, alszunk, mosolygunk. 

En is jobban vagyok, napról napra erősebben. 

A szülésről merek írni:

Péntek reggel ugyanúgy indult, mint a többi, azonban a nővérek mar pedzegették, nem hiszik, hogy meg kellne várni a kitűzött 37 hetet. Ebéd elott ctg-re tettek, ahol mindket gyerek totál inaktív volt. Még Csenge is, pedig o altalaban szép görbêket produkált. Oda hívták az osztályos orvost, aki azt javasolta,  meg aznap vegyék ki a lányokat, a Vernxomasom időnként mar 140/100, Laura ctgje napok óta csak többedszerre sikerül. Véleménye szerint ilyenkor nagyon hamar el tud fajulni a dolog. Aznap éppen az en orvosom volt ügyeletes, igy az osztályos elment vele megbeszélni. Dr B. Egyet értett. Fel egy körül jött a nővér, hogy pakoljak, irány a szülő szoba. Hirtelen azt sem tudtam, mit érezzek, mit gondoljak. Félni nem féltem, inkabb izgultam az ismeretlen szituáció és a hogyan tovább miatt. Kissé sokkos állapotban pakoltam össze a holmimat abban a szobában, ahol több mint két hónapot töltöttem. D-t felhívtam, hgy induljon, itt ma gyerekek lesznek. A szülő szobán folyamatos ctg, vernyomasom persze tankönyvi volt, es meg Laura is mocorgott picit. Várni kellett, mert voltak előttem a "sorban", addig D-vel beszelgettunk, telefonalgattunk. Magamhoz képest teljesen nyugodt voltam, még én nyugtatgattam  a férjem, pedig ez fordítva szokott lenni. Be öntés nem volt, amit nem is igazan értettem. Indok: ha most beöntenek, annak nagyrésze a műtős asztalon távozna belőlem. Még ma sem igazan értem. Bevallom, hiányoltam, többek között az aznapi brokkoli főzelék és frankfurti leves miatt. Elmehettem wcre, persze sikertelen volt es ez ott, akkor nagyon zavart. Jött az orvosom, ês közölte, hogy mivel Laura ismét nem együttpműködő, mi következünk. Borotvalas megvolt, hogy milyen lett, inkabb hagyjuk...ilyeneken már nem akadtam fenn. Jött a műtős fiú, es itt kezdtem el félni. 

A műtő. Nem is igazan értettem, hogy jo helyen járunk e, olyan bizarr volt az a hely. Mint egy raktár, ezer éves, agyon fakult, kopott linóleummal. Hát, jo helyen jártunk. Az anesztesek nem igazan voltak kedvesek, csak a legszükségesebbeket közölték mindig velem. Azon kaptam magam, hogy egy nogyogyaszati agyon ülök oldalt, és màr szúrja a pasi a hátamba a tűt. Kérdeztem, nem kellene domboritani? Nagyon jol csinálom, ez volt a válasz. Nem tudtam, hogy éppen csinálok valamit, ráadásul jol. Hogy fajt e? Nem tudom. Erre annyira nem emlékszem, de nagyon nem hatott meg a dolog. Inkabb attól paráztam, hogy le ne zuhanjak onnan,mert senki meg nem fogott, még akkor sem, amikor màr totál Zsibbadt a lábam. Aztán persze csak ott volt a kedves műtős fiu mire kellett, és át rakott széttett lábakkal a megfelelő pozícióba. Nagyon gyorsan hat ez az epi. Orvosomtol kérdezgettem, hogy ugye nem fogom erezni? Megnyugtatott, hogy éles fájdalmat biztosan nem, maximum azt, higy valamit csinál. Igy is volt. Letakarták egy zöld lepedovel az arcom elott a történéseket. Át láttam rajta valamennyire, azt pontosan láttam, hogy jobbra balra húzzák vonjàk a hatalmas hasamat és küzd vele az orvosom. Szinte azonnal elkezdtem remegni az epi miatt, ijesztő volt. De annyira, hogy a fogam is vacogott folyamatosan, alig tudtam beszélni. Nem tudtam arra koncentrálni, higy per perc és látom a gyerekeket, csak a remeges volt. A ferjem csak a születés elott pár perccel jöhetett be, kameràval a kezében. Addigra már szörnyen éreztem magam, mint aki totál nem ura a testének. 

Eloszor Csenge érkezett meg közénk, szépen sírdogalva, körülbelül másfél perccel később Laura,  a kis huncut, ahogy nevezték. D. Kiment velük, amíg engem vatrogattak. Hogy ez az egesz mennyi ido volt, fogalmam sincs, nem emlékszem. Én csak egy pillanatra láttam a két kis mocorgót, és aznap màr nem is többet. Ezután vittek az intenzívre, ahova D. Még be jöhetett nehány percre beszámolni a paraméterekről és kicsit osszegezni a dolgokat. Megállapítottuk, hogy egyikünknek sem volt euforikus érzés ez a csaszar. Akkor, ott hàlàs voltam neki ezert, hogy ő is igy érez, mert nagyon bántott a dolog, hogy nem ugy éltem meg, mint egy fantasztikus dolgot. Inkabb olyan volt, hogy tul vagyunk végre rajta, és mindenki jol van. A műtét alatt vegig azt éreztem, hogy legyen màr vége. A remeges még az intenzíven is tartott kb egy órán keresztül. Pakolgattak ezt azt a hasamra, mondtàk, aludjak. Nem igazan sikerült. D. Még aznap este be mehetett az újszülött intenzívre egy órára a babákhoz, igy hozott nekem videót, ami enyhítette kicsit az érzést, mikor láthatom màr oket??

Elmondta, hogy csak melegitik oket, teljesen jol vannak. Megnyugodtam. Próbáltam pihenni, de a sok történés agyi aktivitásra késztetett. Pörögtek a gondolatok, az érzések. Anya vagyok. 

Hat óra elteltével kíméletlenül felàllitottak, és el kellett sétálni a mosdóig mosakodni. Ordítani tudtam volna, annyira fajt. Mondtàk, ennél rosszabb mar nem lesz. Mellettem a csaj szinte futott hozzam képest, aztán kiderült, egy gyereket szult, 1200 grammal. Ja, az azert más. 

Másnap reggel még rosszabb volt, de ismét fel kellett állni, nem hagytak békét. Màr akkor gyanús volt, hogy a többiek is szenvednek ugyan, de valahogy megis jobban mozognak mint en. Mindenki azt mondta, ez egx nagy hasi műtét és az bizony erős fájdalmakkal jár. Kertem plusz fájdalomcsillapítót, es kaptam egy szem algopirint. Mi vaaan?! Algopirin? De hiszen én szétszakadok, megpusztulok! Semmit nem használt, persze ugy néztek rám mint egy kívül álló ra, hogy gyógyszert kertem...nem is értettem. Es ez vegig igy volt, a gyermek ágyas osztályon is. Mintha valami drogot kértem volna tőlük. Ez nagyon bántott. Dél körül bizony saját lábon le kellett menni a gyermekágyas osztályra, kiraktak az intenzívről. Majdnem elàjultam, mire leértünk, de ez senkit nem érdekelt, menni kellett. Jött egy műtős fiu, toló kocsival, kértem, hadd üljek bele, de azt mondták, az a cuccoknak van! Itt mar elsirtam magam. A szabály az, hgy az mehet le osztályra, aki a saját lábán le tud menni. Patt helyzet, mert ha nem bírsz, az se számított, menni kellett. Hàt lementünk.

Az eufória érzés itt érkezett meg először Laura személyében. Amikor a kezembe adtàk, na az az érzés felülmúlhatatlan. Kiszakadt  belőlem a sírás, az elmúlt hetek, órák fájdalma. Gyonyoru volt, és egészséges. Nemsokára jött Csenge is és egx újabb érzelmi hullám. Kicsit túlcsordultam, igen. 

Szerelem elso látásra. 

A gyermekágyas pár napról majd legközelebb irok.