A szülés

Itthon vagyunk, együtt vagyunk, négyen vagyunk! 

Annyi mindent szeretnék írni, de par napot meg várok vele, amíg bátrabban ki merem jelenteni, hogy jol vagyunk. Tudm, hogy ez butaság...de igy erzem. 

Röviden: a lányok szépek, cukik, egészségesek, és nagyon jó babák. Eszünk, alszunk, mosolygunk. 

En is jobban vagyok, napról napra erősebben. 

A szülésről merek írni:

Péntek reggel ugyanúgy indult, mint a többi, azonban a nővérek mar pedzegették, nem hiszik, hogy meg kellne várni a kitűzött 37 hetet. Ebéd elott ctg-re tettek, ahol mindket gyerek totál inaktív volt. Még Csenge is, pedig o altalaban szép görbêket produkált. Oda hívták az osztályos orvost, aki azt javasolta,  meg aznap vegyék ki a lányokat, a Vernxomasom időnként mar 140/100, Laura ctgje napok óta csak többedszerre sikerül. Véleménye szerint ilyenkor nagyon hamar el tud fajulni a dolog. Aznap éppen az en orvosom volt ügyeletes, igy az osztályos elment vele megbeszélni. Dr B. Egyet értett. Fel egy körül jött a nővér, hogy pakoljak, irány a szülő szoba. Hirtelen azt sem tudtam, mit érezzek, mit gondoljak. Félni nem féltem, inkabb izgultam az ismeretlen szituáció és a hogyan tovább miatt. Kissé sokkos állapotban pakoltam össze a holmimat abban a szobában, ahol több mint két hónapot töltöttem. D-t felhívtam, hgy induljon, itt ma gyerekek lesznek. A szülő szobán folyamatos ctg, vernyomasom persze tankönyvi volt, es meg Laura is mocorgott picit. Várni kellett, mert voltak előttem a "sorban", addig D-vel beszelgettunk, telefonalgattunk. Magamhoz képest teljesen nyugodt voltam, még én nyugtatgattam  a férjem, pedig ez fordítva szokott lenni. Be öntés nem volt, amit nem is igazan értettem. Indok: ha most beöntenek, annak nagyrésze a műtős asztalon távozna belőlem. Még ma sem igazan értem. Bevallom, hiányoltam, többek között az aznapi brokkoli főzelék és frankfurti leves miatt. Elmehettem wcre, persze sikertelen volt es ez ott, akkor nagyon zavart. Jött az orvosom, ês közölte, hogy mivel Laura ismét nem együttpműködő, mi következünk. Borotvalas megvolt, hogy milyen lett, inkabb hagyjuk...ilyeneken már nem akadtam fenn. Jött a műtős fiú, es itt kezdtem el félni. 

A műtő. Nem is igazan értettem, hogy jo helyen járunk e, olyan bizarr volt az a hely. Mint egy raktár, ezer éves, agyon fakult, kopott linóleummal. Hát, jo helyen jártunk. Az anesztesek nem igazan voltak kedvesek, csak a legszükségesebbeket közölték mindig velem. Azon kaptam magam, hogy egy nogyogyaszati agyon ülök oldalt, és màr szúrja a pasi a hátamba a tűt. Kérdeztem, nem kellene domboritani? Nagyon jol csinálom, ez volt a válasz. Nem tudtam, hogy éppen csinálok valamit, ráadásul jol. Hogy fajt e? Nem tudom. Erre annyira nem emlékszem, de nagyon nem hatott meg a dolog. Inkabb attól paráztam, hogy le ne zuhanjak onnan,mert senki meg nem fogott, még akkor sem, amikor màr totál Zsibbadt a lábam. Aztán persze csak ott volt a kedves műtős fiu mire kellett, és át rakott széttett lábakkal a megfelelő pozícióba. Nagyon gyorsan hat ez az epi. Orvosomtol kérdezgettem, hogy ugye nem fogom erezni? Megnyugtatott, hogy éles fájdalmat biztosan nem, maximum azt, higy valamit csinál. Igy is volt. Letakarták egy zöld lepedovel az arcom elott a történéseket. Át láttam rajta valamennyire, azt pontosan láttam, hogy jobbra balra húzzák vonjàk a hatalmas hasamat és küzd vele az orvosom. Szinte azonnal elkezdtem remegni az epi miatt, ijesztő volt. De annyira, hogy a fogam is vacogott folyamatosan, alig tudtam beszélni. Nem tudtam arra koncentrálni, higy per perc és látom a gyerekeket, csak a remeges volt. A ferjem csak a születés elott pár perccel jöhetett be, kameràval a kezében. Addigra már szörnyen éreztem magam, mint aki totál nem ura a testének. 

Eloszor Csenge érkezett meg közénk, szépen sírdogalva, körülbelül másfél perccel később Laura,  a kis huncut, ahogy nevezték. D. Kiment velük, amíg engem vatrogattak. Hogy ez az egesz mennyi ido volt, fogalmam sincs, nem emlékszem. Én csak egy pillanatra láttam a két kis mocorgót, és aznap màr nem is többet. Ezután vittek az intenzívre, ahova D. Még be jöhetett nehány percre beszámolni a paraméterekről és kicsit osszegezni a dolgokat. Megállapítottuk, hogy egyikünknek sem volt euforikus érzés ez a csaszar. Akkor, ott hàlàs voltam neki ezert, hogy ő is igy érez, mert nagyon bántott a dolog, hogy nem ugy éltem meg, mint egy fantasztikus dolgot. Inkabb olyan volt, hogy tul vagyunk végre rajta, és mindenki jol van. A műtét alatt vegig azt éreztem, hogy legyen màr vége. A remeges még az intenzíven is tartott kb egy órán keresztül. Pakolgattak ezt azt a hasamra, mondtàk, aludjak. Nem igazan sikerült. D. Még aznap este be mehetett az újszülött intenzívre egy órára a babákhoz, igy hozott nekem videót, ami enyhítette kicsit az érzést, mikor láthatom màr oket??

Elmondta, hogy csak melegitik oket, teljesen jol vannak. Megnyugodtam. Próbáltam pihenni, de a sok történés agyi aktivitásra késztetett. Pörögtek a gondolatok, az érzések. Anya vagyok. 

Hat óra elteltével kíméletlenül felàllitottak, és el kellett sétálni a mosdóig mosakodni. Ordítani tudtam volna, annyira fajt. Mondtàk, ennél rosszabb mar nem lesz. Mellettem a csaj szinte futott hozzam képest, aztán kiderült, egy gyereket szult, 1200 grammal. Ja, az azert más. 

Másnap reggel még rosszabb volt, de ismét fel kellett állni, nem hagytak békét. Màr akkor gyanús volt, hogy a többiek is szenvednek ugyan, de valahogy megis jobban mozognak mint en. Mindenki azt mondta, ez egx nagy hasi műtét és az bizony erős fájdalmakkal jár. Kertem plusz fájdalomcsillapítót, es kaptam egy szem algopirint. Mi vaaan?! Algopirin? De hiszen én szétszakadok, megpusztulok! Semmit nem használt, persze ugy néztek rám mint egy kívül álló ra, hogy gyógyszert kertem...nem is értettem. Es ez vegig igy volt, a gyermek ágyas osztályon is. Mintha valami drogot kértem volna tőlük. Ez nagyon bántott. Dél körül bizony saját lábon le kellett menni a gyermekágyas osztályra, kiraktak az intenzívről. Majdnem elàjultam, mire leértünk, de ez senkit nem érdekelt, menni kellett. Jött egy műtős fiu, toló kocsival, kértem, hadd üljek bele, de azt mondták, az a cuccoknak van! Itt mar elsirtam magam. A szabály az, hgy az mehet le osztályra, aki a saját lábán le tud menni. Patt helyzet, mert ha nem bírsz, az se számított, menni kellett. Hàt lementünk.

Az eufória érzés itt érkezett meg először Laura személyében. Amikor a kezembe adtàk, na az az érzés felülmúlhatatlan. Kiszakadt  belőlem a sírás, az elmúlt hetek, órák fájdalma. Gyonyoru volt, és egészséges. Nemsokára jött Csenge is és egx újabb érzelmi hullám. Kicsit túlcsordultam, igen. 

Szerelem elso látásra. 

A gyermekágyas pár napról majd legközelebb irok. 

A kocka el van vetve

Valahol talan màr régen elrendeltetett, hogy mi lesz velem, mi lesz velünk. Es talan hiába a sok ima, a sok pozitív gondolat, erő, támogatás? A miértek csak gyűlnek, a válaszok egyelőre vàratnak magukra. 

Egyedül vagyok, egymagam, annak ellenére, hogy rengetegen mellettem vannak. Végtére az ember mindig egyedül van. Hogy mit érez, mit gondol azt senki nem veszi el tőle. Most azert ugy ezt a fájdalmat àtadnàm valakinek. Az agyam tudja, hogy pàr nap még, de belül félelem munkàlkodik, és sokasodnak a mi van, ha...kezdetű gondolatok. 

Kicsit olyan, mintha csak àlmodtam volna a szules óta történt dolgokat. Mintha a két kis manó is csak àlom lenne. Vajon azert, mert nem volt elég időnk egymásra? Vagy mert az agyam igy akar megvédeni a fájdalomtól?

Tudom, hogy ezen is túl leszünk, és tudom, hogy fájni fog. Fáj. 

Preeclampsia

Hétfőn gyonyoru napsütéses időben haza vittük a lànyokat pontosan igy, ahogyan a hosszú hetek alatt álmodoztam róla. A picik édesek, egészségesek, jó babàk. Puhàk, finomak, cukik és a világ összes leg-leg jelzőjét fel tudnàm sorolni, ha róluk van szó. 

Màr a műtét utan éreztem, hogy nekem rohadtul faj a hasam es higy ez nem normalis. Mindenki azt mondta, ez egx nagy hasi műtét, fájdalmakkal jár. Otthon is nehezen tudtam a lànyokat emlegetni, meg egyáltalán mozgni. Szerdán a vernyomasom 200-ra ugrott fel, sürgősségi nyelv alá való gyogyszer, ketto, és igy sem mozdult semmit. Halálfélelmem volt. Háziorvos es az ügyelet is mondta, hogy irány a klinika, ahol szultem. Egyebkent is varratszedesre kellett mennem. Az orvosom volt az ugyeletes. Vérkep, ultrahang, vizelet, gyogyszer. A vérkep szar, màjértékek az egekben. Lehet, hogy preklamsziàm ( terhessegi mérgezés) Van. Uh kimutatta, hogy szövet darab van a méhemben, és az még tul nagy, nem húzódott vissza. Fel az intenzívre, 24 oras vizelet gyűjtés, fel óránként vernxomas mérés. Másnap hajnalban méhöblitest végeztek altatásban, mert sok véralvadek volt bennem, ami a zárt mehszaj miatt nem tudott távozni. Azota sokkal jobb a hasam. 

Itt fekszem ujra,  az egy hetes kislányaim otthon az apukàjukkal és anyósom mal. Megszakad a szívem, nem tudok már honnan erőt meríteni!!!!!!!

A ferjem mindenben helyt áll, maximálisan, fantasztikusabban nem is csinàlhatnà. Azert most mar látom rajta, hogy kezd o is hàt hogy is mondjam, megtörni kicsit. 

Aggódik, értem. 

Az osztályos orvos ma reggel közölte, hogy nem valószínű, hogy haza mehetek, mert a preklamszia egy nagyon veszélyes betegség, súlyosan károsítja a szerveket, bele is hallhatok nagyon hamar, ha nem vigyáznak ràm. À, nem ijedtem meg..

Hálát adok a jo istennek, hogy a lányok màr kint voltak, amikor ez történt. 

De kerem is a jo istent, hogy gyógyítson meg hamar, hogy haza mehessek a kislányaimhoz és a férjemhez...es erőt is kérek, hogy el tudjam viselni, ami még ràm vàr. 

Megszülettek!

Megszülettek tegnap a lányok! :)

Csenge 2600 g, Laura 2790 g. Gyönyörűek, igaz, még csak fotón, videón láttam oket. Tényleg nagyon cukik!

Minden rendben van velük. Velem is. ( igaz, olyan mintha hasba lőttek volna...)

Később jövök részletekkel. 

Március 26.

Ha minden igaz március 26-àn fognak megszületni az en bogàrkàim. Ha addig anyuka és a babàk is jol vannak, és nem akarnak esetleg kibújni hamarabb. Az en értékeim alapvetően jók, igaz, hogy a vernyomas kicsit emelkedik, azaz többször van 140/90 körül. Es jobban vízesedek, konkrétan olyan ujjaim vannak, hogy pfffff....emiatt nagyon zsibbad s jobb kezem, folyamatosan faj, alig tudok fogni vele. Az arcom is mintha megint dagadt volna. És egyre rondabb, ezt se felejtsük el. 

Hat nap, te jo ég! Izgatott vagyok. Szerelmes vagyok. Félek. Aggódom. Türelmetlen vagyok. Boldog leszek. Es minden rendben lesz. 

Hihetetlen felfogni, hogy tényleg kisbabàk, igazi hus vér kisbabàk vannak a hasamban, akik mar teljesen készen vannak az életre. 

Utalok várakozni, tudni kell rólam. Én az az: ott vagyunk màr?! Tipusú ember vagyok. 

Hat nap. 

Össze vissza

Olyan össze vissza vagyok mostanság. Hol jobban, hol Kevèsbé. Rájöttem, hogy igenis erős vagyok és igenis kitartó vagyok és nem adom fel. Hogy van akaraterőm. A lànyokért, csakis értük. Mert annyira szeretem oket màr most. 

Történt ugyanis, hogy nehány botrányos ctg utan lelüldtek a szülőszobara, hogy ott ismételjék meg, ott ráadásul van ikres ctg, azaz ketyeghet egyszerre a ketto. ( osztályon nincs, ne kérdezzetek miert, holott  kb 5-en vagyunk ikresek). Az egyik szobában, ahol több, függönnyel elválasztott àgy van, kaptam helyet. Mellettem volt egy újszülött, akit megnézhettem közelről. Gyonyoru gyerek volt, nem volt se piros, se lila, es olyan formás volt, hogy azonnal elpityeredtem. Mondta a szülésznő, hogy ne sírjon, nemsokára önnek is lesz ketto! Egy darabig még ott nyöszörgött mellettem a kis gyönyörűség. Hihetetlen érzés fogott el, ilyet még nem éreztem. Arra gondoltam, hogy úr isten, ha egy idegen gyerek láttán igy tul csordulok, mi lesz a sajàtjaimnàl? D. Szerint: szerelem. <3

Màr nem is annyira az foglalkoztat, hogy két hónapja itt vagyok, lassan elveszítve a realitást a külvilággal, hanem a szülès körè összpontosul a figyelmem. Meg hogy miylen kevés van hatra. Maximum 13 nap. Kimondani is ijesztő es fantasztikus egyben! Hogy vége a korhazi létnek, hogy láthatom a kislànyainkat, hogy együtt lehetek a férjemmel, hogy elkezdhetek szép lassan erősödni, mind fizikailag mind mentálisan. Órákig tudnàm ezt a gondolatot folytatni. 

Szeretnèk most màr csak ugy rendben lenni. 

Sok mindenről tudnèk írni, hogy mi történt velem ezalatt a két hónap alatt. Talan fogok is majd. Most éppen ujra hárman vagyunk, de egyik lány sem az en világom. A horkolos hála istennek megszült csutortokon, hallelujah!!! Borzalmas másfél hèt volt vele ès a fuldugo val...nem baj, ezen is tul vagyunk. 

De ezek lassan részletkérdések lesznek, egyáltalán nem fontos dolgok. Próbálok lassan igy hozzáállni, több kevesebb sikerrel. 

Megtörtem és erősödtem is a sok sok hét alatt. A félelmeket azonban csak nem sikerül el kergetni. Ez is egy következő nagy feladat. 

Es akkor nehány szó a fajdalmaimról, merthogy azok vannak. Néha sírni tudnék, annyira faj a derekam. Nem tudok megfordulni egyik oldalamról a másikra, csak igen összpontosítva és felkészülve, hogy igen, ez most fájni fog. Rettenetes izomlázam van hüvely-combtő környéken. Mint aki naphosszat fut és guggol, holott legtöbbet fekszem. Kínkeserves felkelni az ágyból, főleg ejjel és estére. Kulon szervezést igénylő feladat. A zuhanyzás is érdekes, főleg egy bugyi felvétel vagy làbtörlés. Ugye itt nincs D. , akit megkérjek, hogy ugyan segíts màr, életem! Akkora a hasam, hogy egyszerűen nem férek magamhoz. Nem is tudom, hogy hogyan lesz ez a borotválás dolog. Esélytelen, hogy en ezt megcsináljam, egyszerűen nem megy. De ezeken a dolgokon lassan tul vagyok, és lesz ami lesz, ugy vagyok vele. Majd a nővér megcsinálja. Lesz@rom. Nem vagyok se trendi se fitt se kiegyensúlyozott se szőrtelen. Na bumm. 

Igen, ez az en blogom es fogok mèg panaszkodni. 

De a lényeg a végére. Keddi adat: Csenge 2400 g, Laura 2350 g. Tökéletes számok ezek nekem! 

Lehet ezt még fokozni

Igen, lehet. Az élet tud még egyet mindig csavarni a történeten. Most éppen azzal, hogy kaptam egy olyan szobatarsat, aki marad szulesig, neki is három het van hatra és HORKOL. De nem àm ugy mint egy nő, nem àm ugy mint egy férfi, hanem mint hat férfi kànonban. Nem túlzok, komolyan. Három napja nem aludtam emiatt. Őrült hangerővel tolja, tegnap màr rádiót hallgattam hajnalban, fejemen ket réteg paplan és igy is simán hallom. Ma reggel màr sirtam. Ha nekem ezt három hétig el kell viselnem....na azt màr nem! Tudom, hogy nem tehet Róla, de basszus, had ne sajnáljam, míg ő alszik, en nem. Meg sem tudom előzni az elelvasban, mert 9 körül màr ordítva horkol. Ha el is szundítok nagy nehezen, ugye ébredek pisilni, aztán ujra kezdhetem a visszaalvàst.

Én meg ilyet nem hallottam. 

Lehetőségeim? Totális megőrülés. Nemsokra vagyok tőle egyebkent is.

Nem fogok emiatt hat ágyas kórterembe menni. Pont.

Van egy egyágyas fizetős szoba, állítólag 7000 Ft/ éj. Három hétig? Az azert durva, de ha csak ez a megoldás lesz, leszarom, kifizetem, es alszom rendesen. Egyik nővér szerint beszéljek az orvosommal, mert mintha ő igényelhetné. Na erre kiváncsi leszek. Csak valahogy az ember nem ezt tervezi a nőgyógyászàval megbeszélni. 

Egyebkent hogy vagyunK? Egyebkent jol vagyunk. Igaz, hogy a ctgt is majdnem minden nap ismételni kell, eddig Lauràmnak 4 a rekordja. Ez is kikészít, hogy szerencsétlen kis babàknak időre kell mozogni. Ki hallott màr ilyet?

Arról màr nem is beszélek, hogy jon egy szobatars, par nap míg meg szokom, esetleg megkedveltem, beszélgetünk, kicsit közelebb kerülünk, majd megy haza. Én meg maradok és jon egy uj ember. Es akkor legyek nyitott, igaz? De màr 16. Jàra is? À. 

Mindenki mondja, hogy milyen egy hős vagyok. Hàt tényleg az vagyok, csak kàr, hogy én nem akartam hős lenni. 

A picikéim jol vannak, ők örvendeztetnek meg legalább minden nap. Laura megint fordult, most farfekvéses. Csenge változatlanul fejvégű.
Ma 34+0