Ha belegondolok, hogy nem lesznek még egyszer ilyen kicsik, ilyen okos-tudatlanok, védtelenek, ilyen óriási cukkermukker kisbabák, akkor kicsit elszomorodom.
Ülnek, kézfogva állnak, Cs. már fel is húzza magát például a rácsba kapaszkodva álló pozícióba.
Az elmúlt harom hét alatt rohamos fejlődésen mentek keresztül. Minden nap szájtátva bámultam, hogy jé, ezt tegnap még nem tudta, ma meg már csinálja! A mamát és a babát hajtogatják sokat, ha olyanjuk van, szinte egesz nap dumálnak. Aztán vannak csendes napok is, amikor sokkal kevesebbet " beszélnek".
Cs. már két foggal büszkélkedő nagylány, Szerencere különösebb nyűgösködés nélkül jött ki. Kopp kopp. Igazából ugy vettem csak észre, hogy kopogott rajta a kanál. Az alsó, elso két kis fogról van szó.
Annyira szeretem, hogy ikreim vannak! Annyi plusz élménnyel gazdagodtam az elmúlt időszakban, igazan boldoggá tesznek, azt hiszem. Mindenkinek járna legalább egy nehány nap ikrekkel, hogy megtapasztalja, mennyi jópofa, szívmelengető dolog van abban, ahogyan a két baba egymáshoz viszonyul. Minden nap hatalmas vigyorral köszöntik egymást, amit jo hosszú játék követ, persze mindig egy sarokba koncentrálódva, nagyon közel egymáshoz, néha vonat pozícióban. Adják veszik a játékokat egymás között, de soha nincs belőle hiszti. Viszont egymás nélkül is elvannak, és en ennek kifejezetten orulok. Apa esti hazajövetele a nap egyik fénypontja. Mostanában egyre később jár haza, tegnap is negyed nyolc volt, mire hazaért, na azert akkorra már azt sem tudom, hol a fejem, nap végére mindig nehéz. Nálunk is bekövetkezett ez az anyásosság, ahogy Piros fogalmazott. Tegnap is azt játszották délután, hogy ha csak kiléptem a nappalibol, azonnal sírtak. Ha bent voltam, akkor minden oke volt. Nem kellett feltétlenül velük foglalkoznom, de legyek ott.
Ugy latszik, most egy jo pillanatomban kapott el a blog írás. Nahát. :)
