Teljesen oda voltam érte meg vissza a gimis éveim alatt. Mindig is megvolt közöttünk a kémia, jókat nevettünk, beszelgettunk egyutt. Közös baráti körünk volt, sokat buliztunk egyutt. Ezen bulik alkalmával sokszor " egymás mellé keveredtünk". Ő a világ masik vegen tanult hozzam képest, igy elég ritkán találkoztunk. Sokáig nem vett komolyan, azt hiszem, pedig mindig kedves voltam a szívének, ezt tudom. Majd amikor ő lett szerelmes belém, ez mar a főiskola elso éve alatt volt, valahogy engem elragadott a nagyvárosi elet, es a távolság sem hasznalt a kapcsolatunknak. En szakítottam vele, végleg. Nagyon sokáig direkt treníroztam az agyam, azaz sokszor ujra es ujra átgondoltam, előidéztem szituációkat, beszélgetéseket, érzéseket, mert nem akartam elfelejteni. Egy jo ideje azonban mar nem is gondoltam ezekre, ahogyan rá sem. És meg is van az eredménye: nem tudom, sírt e, amikor végleg szakítottunk, most igy emlékszem, igen, de mar nem tudom felidézni azt a találkozást, igaz, eltelt azota 12 év.
Több emberrel, számomra kedves, vagy nehéz, de megis szép emlékkel vagyok igy, hogy nem tudom mar felidézni, pedig ugy szeretném. Nem edzettem vele az agyam, és tessék, ez lett belőle.
Valahol sajnálom, hogy egykor, számomra fontos emberekről ma már szinte semmit nem tudok, és lehet, hogy csupán egy egyszerű hellóval elmennénk egymás mellett. Ez azert szomorú. :(
