Van még idő

Eddig még nem írtam arról, hogy hogyan kezdődött ez a baba téma.
Amíg nem jött az endometriózis és az orvos azon igen erős javaslata, hogy babára fel!, addig megmondom őszintén elég jól elvoltunk D-vel ketten. Mindig is tudtam, hogy szeretnék gyerekeket, ha lehet hármat, és azt hiszem, jól bánok velük, valahogy hamar megtalálom velük a közös hangot. Több embertől hallottam már, hogy nekem muszáj anyának lennem, mert látszik, hogy szeretem a gyerekeket. De valahogy nem kapartam a falat egy gyerekért és D. sem. Úgy voltunk vele, hogy persze, majd lesz. Egyidősek vagyunk, mind  a ketten 30 évesek. Mindig is úgy gondoltam, hogy az a 9 hónap arra van, hogy felkészüljünk a kisbabára, hogy felkészüljünk arra, az életünk mától meg fog változni.
Régen, a kapcsolatunk elején, kb 8 éve két alkalommal használtam esemény utáni tablettát. Érthető módon egy fél éves kapcsolattal, 22 évesen nem akartunk babát. Mostanában többször eszembe jutnak izgulós reggelek, amikor tesztre pisiltem és magamban fohászkodtam, hogy ne legyen pozitív...Az élet fintora..

Teltek-múltak az évek, fogamzásgátló másfél évig, majd amikor abbahagytam, nem jött meg hónapokig: a diagnózis: PCOS, ami teljesen hideg zuhanyként ért! Kijöttem az orvosomtól egy cukorbetegeknek szóló recepttel a kezemben és nem értettem, hogy mi is történik a testemben igazán? A csodagyógyszert, a metet az orvosom terheléses vérvizsgálat nélkül írta fel, hiszen ott volt a tipikus policisztás petefészek az ultrahangon. Azóta, mint egy jó katona szedem a napi két metet. A gyógyszer hatott, és ugyan hónapok alatt, de rendbe tette a ciklusomat. Megint fellélegezhettünk nőgyógyászatilag! Ekkor bekúszott az életembe a pánikbetegség, szar volt a melóm, az önbecsülésem és  a kapcsolatunk is a többedik hullámvölgyben volt. Egyik délután sírva hívtam fel anyukámat, aki elől titkoltam a pánikbetegségem, hogy most már nem bírom tovább, valahogyan segítsenek. Azonnal hazarendelt (vidéken laknak), táppénzre küldött és elvitt egy ismerős pszichiáterhez. Gyógyszert kaptam, amivel a kínok kínját éltem át néhány napig, aztán fokozatosan jobban lettem. Visszamentem dolgozni és nagyon jól éreztem magam. Nagyon szerettem akkor a munkatársaimat, mondhatni baráti viszony volt köztünk, sokat segítettek. Telt-múlt az idő, a gyógyszert kb egy év után gond nélkül leraktam és jól voltam, de nem sokáig, mert nemsokára szembe kellett néznem egy munkahelyi áthelyezéssel, kiszakítottak a megszokott, baráti környezetből és egy sokkal bonyolultabb, stresszesebb, nehezebb feladatot kaptam. A gondok kezdődtek és akkor már képbe került az endometriózis, a műtét és a lombik mint felvetés. Ismét pszichiáter, amikor már éreztem, ez így megint nem fog menni egyedül. Csakhogy most nem a régi orvosomhoz mentem, hanem egy másikhoz. Ugyanazt a gyógyszert kaptam mint anno, egyrészt mert terhesség alatt szedhető, és régen is használt már. Hát sajnos most nem úgy alakult. Nem mondom, hogy semmit nem segít, de közel sem vagyok jól.

Az endometriózis iszonyatos görccsel jelentkezett, négykézláb szenvedtem a szőnyegen és könyörögtem D-nek, hogy hozzon valamit a gyógyszertárból, mert nem bírom tovább ezt a fájdalmat. Két nospa és Algo-M enyhítette valamelyest a tüneteimet. Ez a nagy fájdalom először pisilés után jelentkezett. Emiatt kb fél évig minden éjjel! programozottan ébredtem pisilni, hogy ne arra keljek reggel, hogy nagyon kell, hogy soha többet ne kelljen azt az iszonyatos fájdalmat átélnem. Több kevesebb sikerrel, ugyanis még körülbelül négyszer fordult elő az elkövetkezendő fél évben. Az orvosom látott egy cisztát, azt mondta endometriózis, de várjunk, jöjjek vissza fél év múlva, hátha elmúlik! 5 hónap után, a fájdalmak miatt visszamentem és ott volt egy másik óriási ciszta, na ekkor ismerte be, hogy ő ehhez kevés, ide dr B. kell. Így kerültem hozzá. Műtétet és 6 havi gnRh-t javasolt. Azóta többször eszembe jutott, ha az első nőgyógyász nem várat fél évet, és rögtön laparoszkópiára küld, akkor meglehetne mindkét petevezetékem és nem kellett volna ez az egész lombik dolog...

A kapcsolatunk az évek folyamán nagyon jó lett D-vel, ő életem szerelme, imádom (főleg, amikor nem kis bunkócska :) ). Az endó műtét előtt kérte meg a kezem, mintegy jelezve, hogy bárhogyan alakul ős mellettem áll. Akkor nagyon féltünk a műtéttől, hiszen mindkét petefészkemen hatalmas ciszták voltak, kérdéses volt, hogy megmaradnak-e. Örökre hálás leszek az orvosomnak, dr B-nak, hogy ennyivel megúsztam (egy petevezetőt kellett eltávolítani).
Az esküvőnk decemberben volt, szűk családi körben, nagyon szép nap volt! Közben a műtét után vállaltam 3 havi gnRh injekciót, amitől nagyon féltem, nem is alaptalanul...A vérnyomásom az egekben volt tőle, nem volt ritka, hogy 170-180-as értékeket mértem. Minden nap szédültem, fájt a fejem, azt hittem, elájulok érzés, és mindemellett végig dolgoztam. Olyan munkám van, ahol nem csak leülöm a napi 8 órát, hanem ügyvédekkel, adótanácsadókkal és egyéb okoskákkal kell tárgyalnom elég sokat. Rengeteget köszönhetek a közvetlen kolléganőmnek, ő rengeteget segített nekem ebben az időszakban.
Január végén  a 3 havi GnrH után megjött a menstruációm és innen indult a lombik-procedúra. HSK és a többit már tudjátok.

Visszatérve a bejegyzésem elejéhez, mert közben már én is legalább háromszor elveszítettem a fonalat, szóval oda vissza, hogy hogyan jött ez a baba-téma. Hát így. A hónapok alatt, miközben  a lombikra készültünk és a környezetünkben is egyre több baba született, mi is sokkal közelebb kerültünk a gondolathoz: szülők leszünk, lehetünk és akarunk lenni.
Ez most elsőre nem sikerült. Nagyon szomorú vagyok és kicsit üresnek is érzem magam a veszteség miatt. Nem magam miatt, mert erős vagyok és bírom még, hanem tudom, hogy két pici kis élet volt bennem és sokszor eszembe jut, hogy bárhogyan is lesz majd, őket már elveszítettük. Akkor is ha zigóta a hivatalos elnevezés, és akkor is ha csak néhány milliméter. Ez nem számít. Próbálok nem nagyon belegondolni ezekbe és próbálom nem ezen kattogtatni az agyam.

Ezt az egészet csak azért írtam le, hogy magamat is emlékeztessem, hogy persze, lesz majd babánk, de nem kell a falat kaparni, van még idő.